április 22, 2010, admin | Bürokrácia (Bélyegnyalinda)

Nyereményjáték: Panaszold el!



Panaszversenyt hirdet az ARGO Audiovizuális Egyesület és a Balkán Herald: egy filmforgatókönyvhöz olyan hétköznapi, felháborító, apró bosszúságokról szóló történeteket keresünk, amelyben a sértett fél ütni és rúgni tudna, csakhogy nyilván nem üthet és rúghat. Ezért maximum jól odamond, bár sokszor az sem sikerül, mert fulladozik a dühtől, és nem találja a szavakat.

Olyan kis incidensekről van szó, melyek a törvény által nem büntetettek, vagy ha mégis, akkor olyan kis bűntettnek számítanak, amit nehéz bizonyítani, illetve nem éri meg az időt és a fáradtságot, hogy a sértett fél a törvény útján keressen elégtételt. Marad tehát a bosszúsággal. Ezek az incidensek elrontják a napunkat, akadályozzák az ügyintézésünket.

A beérkezett legjobbik történet szerzője DVD csomagot nyer, illetve ha története felhasználásra kerül a filmben, akkor a film készítői megkeresik, és megvásárolják tőle az ötlet felhasználási jogát.

A történetek ehhez a felhíváshoz kommentben tölthetők fel, a legjobbak a verseny lejártával külön bejegyzésként jelennek majd meg. A verseny április 22-től május 22-ig zajlik, a nyertest e-mailben értesítjük.


pontos átlag: 1.00

pontos átlag: 2.88


Hozzászólások

27 megjegyzés » “Nyereményjáték: Panaszold el!”

  1. V. Tz. » május 20, 2010 2:15 am

    Ez az érem másik oldaláról közelíti meg a problémát.
    Helyszín: Németország, egy helyes kispolgári városka. Esteledéskor.
    Látogatóba lévén a Németországban elszármazott rokonaimnál, egyik este sétálgatunk. Esti hangulat, kis utcák, szinte nulla forgalom, néhány békés németen kívül senki nincs az utcán. Naygnéném és a két kisgyerek, meg én, bóklászunk. A gyerekek már abban az esti állapotban vannak, amikor hiperenergikusak, szaladgálnak le-fel. Meglátok az egyik kirakatban valami olyan jó ízletes német sörpereceket, már zárva vannak, gondolom holnap reggel feltétlenül kell vegyek. Nagynéném és a gyerekek már jó száz méterrel előttem vannak, közeledünk a lakáshoz, még jobban felgyorsulnak a gyerekek. Én lassan utánnuk. Egy bokros rész után, egy kistömbház előtt, valaki kijön letesz egy bútordarabot, majd visszafordul. Kicsit jobban szétnézek, látom, hogy egy csomó bútor, meg mindenféle kacat ki van téve az utcára. Még a Németországba tatró buszon, tudomásomra hozta egy kedves honfitársam, hogy itt nyitott szemmel kell járni(fii pe fază kell lenni), mert itt az a szokás, hogy amit az utcára kitesznek, azt már nem használják, szóval meg kell ragadni az alkalmat és hogy nekünk ez nem szégyen. Szétnézek látom az illető visszamegy a tömbházba. Az igazság az, hogy nagyon rövid időm volt a lehetőségek horizontját végigmérni, mert utolért egy fura érzés, hogy negyogy észrevegyenek, ki tudja lehet ezek költöznek. De azért a balkáni hovatartozásom sem tagadhattam meg, megragadom az alkalmat. Egyből megakadt a szemem két számítógép hangfalon. Hatalmasak voltak, mint valami hi-fi berendezéshez járó hangfalak lettek volna, mégis a gomjairól meg a szerkezetéről ítélve biztos jók lennének a számítógéphez. Közeledek hozzájuk, belebotlok egy nagyobb üres kosárba, gondolkodás nélkül fölveszem, megrohanom a hangfalakat, gyorsan bele. Diszkréten elkezdtek elslisszanni. Ahogy kiértem a kacatok dzsungeléből, ugyanis nem vettem észre, hogy már teljesen köztük bóklászok, ki a járdára. Ezúttal már kevesebb diszkrécióval és több slisszanással. Vissza sem néztem. Életem leghosszabb kétszáz métere vol, hat gombóc volt a torkomban, olyan piros lehettem, mint egy sült rák, de a hónom alatt szorngattam a hangfalakat. Nagynénéméket utolérve azt, mondtam, hogy a kosarat a szemét mellől vettem el, a hangfalakat sosem látták. A hangfalak még most is tökéletesen működnek, köszönik szépen. Több házibuliban jó szolgálatot tettek, több haver is gratulált a zsákmányhoz. Anyám pedig azóta is felemlegeti, hogy nagynéném milyen jó bevásárlókosarat küldetett velem.

  2. aha » május 13, 2010 6:49 am

    Megosztanék egy idevaló történetet. Nem velem esett meg, de szemtanúja voltam - szerintem itt a helye.

    Helyszín: Kolozsvár, külvárosi lakótelep, új utca, új házak épülnek. Egyesek már be is költöztek, mások még építkeznek.

    Munkások dolgoznak az egyik háznál - épp tető készül a háznak - egy kb 3 méteres, gerendákból és deszkákból összetákolt létrát használnak. A közvetlenül mellette levő ház sincs még levakolva - viszont már be van költözve a tulaj.

    Pár napon belül húsvéti ünnepek következnek, a félig fedett háznál a munkások összeszedik a szerszámokat bezárják a félig kész házba, a létrát méretére és tákolmány mivoltára való tekintettel házon kívül hagyják.

    Húsvéti ünnepek alatt a létra eltűnik eredeti helyéről és a beköltözött szomszéd udvarán tűnik fel. Az új tulajdonos a létrát méreténél fogva nem volt hova rejtse - nekidöltötte a saját házfalának.

    Húsvét után megérkeznek a munkások, keresik a létrát, sehol. Látják a szomszédnál az övékéhez hasonló létrát, odamennek érdeklődni:

    Munkás: - Ne haragudjon, az Öné a létra?
    Szomszéd: - Hát persze hogy az enyém, kié lenne?
    Munkás: - Nem látta a mi létránkat? Pont olyan volt mint ez a maga udvarán.
    Szomszéd: Nem tudom miről beszél - nem láttam semmi létrát, ezt én készítettem.

    A munkás elvonul, tanakodik pár percig a társaival majd visszajön:

    M: Kölcsönkérhetem a létrát? Szükségem lenne rá.
    Sz: Mennyi időre van szüksége rá?
    M: Egy pár órára, amíg befejeztük a munkát.
    Sz: Na jó, kölcsönadom - de ne felejtsék el visszahozni és visszatenni ide a helyére, a házam mellé…

    … a hulladékból összetákolt létrát…

  3. vilagproletarja » május 13, 2010 2:41 am

    Ez a történet nem arról szól, hogy képes lettem volna ütni és rúgni. Inkább az illik rá, hogy köpni-nyelni nem tudtam, vagy tudtam volna — akár a szó szoros értelmében is.
    Tavaly, karácsony előtt bementem városunk (Marosvásárhely) egyik könyvesboltjába, hogy ajándékot vásároljak a szeretteimnek. Egy elég forgalmas boltról van szó, főleg ünnepek táján, mert központi fekvésű, és nagy benne a választék magyar könyvekből. Maga a helyiség kicsi és zsúfolt. A polcsorok annyira sűrűn helyezkednek el benne, hogy ha valaki megáll böngészni egy könyvet, mások nem tudnak elmenni a háta mögött. De ez többnyire nem okoz nagy fennakadást, a könyvszerető, kulturált emberek megoldják a nehézségeket.
    Belépek a boltba, és máris meglepődöm. Ez alkalommal nyomdaillat helyett átható hagymaszag csapta meg az orromat. Gondoltam: valaki hagymát evett reggelire, és lehellete már messziről elárulja.
    Kiválasztottam egy könyvet, hogy megveszem, és indultam ahhoz a polchoz, amelyről még vásárolni akartam. Akkor láttam meg, hogy az egyik középső polcsor végén egy elárusítónő állva tízóraizik. Egy kis faasztalon, amin a frissen megjelent könyvek szoktak állni, most a frissen levágott disznó javai voltak kiterítve, egy zsíros fehér papíron: szalonna, tepertyű, véres és májas hurka, mellé fehér kenyér és sok-sok hagyma. A nő csámcsogva lakomázott. Zavartalanul, a bolthelyiség mértani középpontjában.
    Nos, nem akartam megzavarni azzal, hogy a háta mögött levő polcon keresgélek, ezért aztán elindultam a pénztárhoz, fizetni.
    Kiderült, hogy a könyv, amit meg akartam venni, nincs felárazva. A pénztárosnő odaszólt a könyvespolc takarásában lakomázó kolléganőjének, hogy legyen szíves nézze meg az árát a listáján. Csak egy nyögés volt a válasz: jól nevelt ember, nem beszél tele szájjal. A pénztárosnő odanézett, megértette a helyzetet, majd nagyon kedvesen, minden irónia nélkül ezt mondta a lakmározó munkatársnak:
    – Jaj, Erzsikém (vagy Irmám, Évikém… nem emlékszem már, hogy hívták a nőt), nem vettem észre, hogy tízóraizol. Jó étvágyat! Egyél nyugodtan, a kedves vevő tud várni pár percet, amíg befejezed.
    Majd rám nézett, mint aki várja, hogy helyeseljek.

  4. terembura » május 13, 2010 2:40 am

    olvasom itt a panasz-sztorikat, és egyik részük kicsit elgondolkodtató. bocs, ismét csak bocs. 1) tanulj meg románul (megszólalni, tájékozódni, érvelni, követelni, anyázni stb) 2) rtfm: read the fucking manual (garancialevelek stb). 3) ne hagyd magad — ez egy ilyen ország. Áldozati bárányka (ánusz déi, sic!) akarsz lenni, vagy az életét élvező emberke? — dönts el. Mert hát a balkán sztoriknak így nem narrátorai, hanem (ismét bocs) idióta szereplői lesztek.

  5. Tóth Ágnes » május 12, 2010 6:39 am

    Tóth Ágnes

    Dupla Axel

    Nem tudom, melyik városban mi a szokás, de Váradon zárás után az eladók néhány veder vízzel nyakon szokták önteni az üzletben a cementet, aztán kiseperik az utcára a szemetet a vízzel együtt, aminek különleges, esőre emlékeztető illata van, amelybe túró, tejfel és szalámi szaga keveredik. Az ember ha behunyja a szemét, azonkívül, hogy máris belelépett a zavaros lébe, nyári majálison érzi magát, ahol elült zápor illata kering az elemózsiás kosár felett.
    Nos, a szemetesvíz-kiseprés tavasszal, nyáron és ősszel nem okoz különösebb problémát. Tavasszal azért nem, mert egybefolyik az aranyat érő esővel, nyáron a rekkenő hőségben direkt üdítő érzés belelépni a hűvös lébe, ősszel pedig már mindegy, mert úgyis mindenütt vizesek a járdák. A baj akkor kezdődik amikor beköszönt a zimankós tél és a szokás hatalma győz az elárusítók felett. Ilyenkor az élelmiszerüzletek előtt megnyílnak városunk korcsolyapályái. Kis emelkedők, hosszú lesiklók, kitűnő kéz- és lábtörési lehetőségek. Belépéskor a rálépés ingyenes. A kilépés viszont annál drágább, minél több árut, különösen törékenyét vágnak a vevők magukkal együtt a pályához, annak vonz(ó) ereje és síkossága miatt. Akik nem harapják el a nyelvüket, azok dühösen káromkodnak. Az izgága emberek feljelentéssel fenyegetőznek. A jóindulatúak figyelmeztetik az eladókat, hogy ezentúl sózzanak meg jól minden veder vizet kiseprés előtt, hogy ne fagyjon oda. A bölcsek viszont csak azokat a családtagokat küldik vásárolni, akik már hibátlanul meg tudják csinálni a dupla Axelt!
    Jómagam abban reménykedem, hogy megérem azt a napot, amikor a mostani balkáni beállítottságú eladókat egy olyan európai szellemiségű kereskedelmi generáció váltja fel, akik nem fogják kiseperni az utcára a szemetes vizet. Legfeljebb csak nyáron. . .

  6. Zsuzs » május 12, 2010 6:38 am

    Hollandiábol tartasz hazafelé, karácsonyi hangulatod van és rettenetes honvágyad. Mindig is tudtad, hogy otthon fogod leélni az életedet (értsd Erdélyben, Romániában, a balkánon), de az elmúlt négy hónap holland távolságtartás, felszínes kedvesség és érdektelenség csak megerősítette eme elhatározásodat.

    Nem tudom ismerős-e a helyzet, mindenki nagyon kedves és előzékeny, de ha igazán szükséged van valamire, a „minden tőlünk telhetőt megteszünk” válasz a legtöbb, amit várhatsz, és két hónap elteltével szomorúan megállapítod, hogy ha felszívódtál vagy éhen haltál volna se tűnt volna fel senkinek. És elábrándozol arról, hogy bezzeg itthon az emberek beszédesek, közvetlenek, és még törődnek is egymással.

    Fűzöd a gondolatokat és közben megérkezel a buszmegállóba. A busz késik, és bár még Amszterdamban vagy, máris érzed a balkánt. A váróterem lassan megtelik románokkal, és a kihangosítható táskarádióból üvölt a várakozás elengedhetetlen kelléke, a Manele. Jót mosolyogsz egy Amszterdam sapkás „menő” srácon, ahogy kidüllesztett mellekkel ellépked előtted, majd kisétálsz az udvarra, mert már elviselhetetlen lett a zaj. Kint egy csoport suhanc vetekedik egymással, megbámulnak, megijedsz, hogy mit akarnak tőled, aztán megnyugodva konstatálod, hogy „külföldinek” képzelve csak a fenekedet minősítgetik, és semmi „rossz” szándékuk nincs. Magadban megfogadod, hogy meg se szólalsz hazáig, románul legalábbis nem. Milyen jó lesz az az MP3 lejátszót hallgatni! Aztán negyven perc késéssel megérkezik az autóbusz az indulás helyszínére. A buszmegálló már megtelt szotyival és cigicsikkel, de te azért végigvonszolod rajta a bőröndödet, és mutatod a jegyed. Természetesen a soför román, neked meg román a személyid, úgyhogy kénytelen vagy románul megbeszélni, hogy te is ide tartozol, aminek természetesen a melletted ülő lány is fültanúja, így máris mindenki számára felfedve hovatartozásod. Lecuccolsz. Fél óra és ismered a lány egész életét: odahaza, idekint, az összes szerelmét az elmúlt tíz évből és a családi perpatvarok okait az ünnepekkor. Hogy mi lesz itt még a következő negyven órában?

    Sötétedik. A sofőr beteszi az első akciófilmet. Így az illegálisan másolt vagy letöltött DVD-ről élvezheted tizedszerre is a filmet, amit már az esti tévézésekkor is rég meguntál. Majd jön a második, kategóriában, értékben és korban ugyanilyen jellegű film. Éjfél. A harmadik film felkelti az érdeklődésedet. Végre valami, aminek még mondanivalója is lehet, és nem tudod az első öt perc után, hogy mi fog történni a végén. Húsz perc múlva elsötétül a képernyő. Biztosan késő van már, és pihenni szeretnének az emberek, ezért kapcsolták ki szinte felénél a filmet. Aztán felvillan a képernyő és kezdődik a következő film. Az első képkockák poénjaitól felfordul a gyomrod, és úgy döntesz megkérded mi történt a másik filmmel.

    Előremész és nagyon illedelmesen érdeklődsz, mire a soför felvilágosít, hogy semmi baja a DVD-nek, csak hátul az emberek (értsd alkoholt fogyasztó, csúnyán beszélő román parasztok) megunták, így ki kellett cserélni. A türelem és illedelmesség megtestesítőjeként, nyugodtan és mosolyogva megkéred, hogy két „férfas film” után engedje már meg, hogy te is szórakozzál egy kicsit, arról nem is beszélve, hogy vannak itt még értelmes fiatal lányok, akiket érdekelne, mire a harmadik padból egy terebélyes hölgyemény rád ordít, hogy légy szíves befogni a pofádat és ne veszekedni a sofőrrel, mert szeretné nézni a filmet. Rápillantasz a képernyőre, épp kezdődik a film, a színészek képe és nevei jelennek meg a képernyőn, zenei aláfestés. Hogy mit nem értett rajta, az azóta is rejtély, de ugyanolyan türelemmel és illedelmesen válaszolsz, hogy te is épp ezt szeretnéd, csak tőled ezt megvonták, engedje már meg, hogy megbeszéld az illetékesekkel. Mire a nő tovább rikácsol, hogy mit képzelsz magadról, hülye kis csitriként, ülj már vissza a helyedre és kussolj, nem a diszkóba vagy, hogy szórakozz. És hogy véletlenül se hallhassa meg a válaszod, tyúkokat idéző módon kotkodácsolni kezd: „pak-pak-pak-pak-pak-pak”. Ekkor már nem tudod eldönteni, hogy ekkora nyomor láttán sírni vagy nevetni kezdj. Még megjegyzed a vén banyának, hogy azt hitted kinőtt már az óvodáskorból, mire ugyanaz a „pak-pak-pak-pak-pak” a válasz, te meg visszaülsz a helyedre, és az út további részében azon tűnődsz, hogy tényleg egészen biztos vagy-e benne, hogy ide akarsz hazajönni.

  7. aha » május 12, 2010 4:39 am

    Helyszín: “Recuperare” kórház, Kolozsvár
    Mikor: 2005 tavaszán

    Baráti kosárjáték közben hátratört az ujjam. Éjjel feldagadt és nem tudtam mozgatni. Úgy döntöttem elmegyek a közelben levő a “Recuperare” - nevű kórház sürgősségi osztályára.

    Délután fél 4 körül az épületbe érkezve pusztaság fogad - üres az egész földszint, pedig a bejárat fölött nagybetűvel írja: URGENTA.

    Kb 15 perc várakozás után berobog a kapus kék salopétában, érdeklődésemre bejelenti hogy a sürgősségen nincs senki, de a 7. emeleten van a csont-korház, várjak még 10 percet mert felvisz ő lifttel. Mondom felmegyek én - de tiltakozik: “nyugodjak meg felvisz ő, csak egy kis türelem”.

    Pár percen belül megérkezik a kórházigazgató, a kapus kiskutyaként körbeugrálja és elvonulnak, gondolom elkíséri az irodájába.

    Pár perc múlva odajön hozzám, odavisz a lifthez - elővesz egy kulcsot, kinyitja a liftajtót kulccsal. Felmegyünk a 7-ik emeletre, ahol “Plasztikai sebészet” táblás ajtóhoz irányít. Nem - nincs itt félreértés, tényleg oda kell menni - állítja. És ezzel el is húz a lifttel.

    Az ajtó persze zárva. Van viszont még remény: a közel 100 méteres folyósó közepén egy zöldbe öltözött orvos illetve egy zöldbe és egy fehérbe öltözött nővérke beszélget.

    Végigmegyek a folyóson - a 2 oldalán pár méterenként beteg-szalonok, tele levágott - felkötött lábú/kezű, bekötött fejű emberekkel, több százan lehetnek összesen.

    Megszólítom az orvost, felém fordítja a fejét, majd átnéz rajtam és tovább folytatja a beszélgetést. A beszédtéma: a fehérbe öltözött nővér alergiára panaszkodik, dagad az alsó ajka jobb szeglete. Az zöld orvos és a zöld nővér nyugtatja: ha allergia lenne - minden dagadna, nem csak a szája sarka.

    Pár perc heves vita után szétválnak. Persze továbbra sem létezek az orvos számára, elhúz mellettem. Megszólítom a fiatal zöld nővérkét, elmondom mi a gond. Az orvos után ordibál: doktor úr, van itt egy új páciense.

    Erre az orvos visszaordibál: “már 10 perce lejárt a munkaidőm, mit képzel, túlórázok magáért”?

    Pár másodperc dermedt csend… majd hirtelen mézes-mázos hangnemre vált: csak egy pillanat és jövök. Odajön és megkérdezi mi a gond. Elmondom, erre nekiáll vadul ráncigálni az ujjamat. Az ujjam ezen művelet után bekékült és iszonyatosan fájni kezdett.

    “Ma nem tudok magán segíteni. Jöjjön vissza holnap, a sürgősségre - háromnegyed 9-től 10-ig van a program.” Hmm. 1 órás program? A sürgősségen?

    Majd ordíbálni kezd a fehér nővérke felé: “Nővérke, készítsen merevítő kötést a fiatalember ujjára.”

    Jön a nővérke, követem a kötözőbe - ezt írja a szoba ajtaja fölött. Útközben 2 fickó csatlakozik hozzánk: egyik tolószékben levágott lábbal, a másiknak egyik lába be van gipszelve - igyekeznek nem lemaradni.

    A szobában 3 vasszekrény fogad. A hölgy nekirohan az elsőnek - kinyitja nagy hévvel. “Itt nincs kötszer” - megnézem én is - a hatalmas vas-szekrény teljesen üres. Majd megejti ugyanezt a rituálét 2 hasonló vasszekrénynél. Egy kisebb vas éjjeliszekrény fiókjában viszont ráakad egy fagyis-pálcikára - az irja rajta Napolact. Megvan a pálca! mondja elégedetten, “menjünk át a másik terembe, nézzük meg ott is a fáslit.”

    Elindulunk, erre a 2 nyomorék tiltakozni kezd - “minket az orvos kötözésre küldött - mi lesz velünk?” Mire a nővérke: “mi legyen - semmi, nem látják hogy nincs kötszer? Hozzatok kötszert!” A fickók némán követnek amint végigvonulunk a nyomorékokkal telezsúfolt betegszalonok között.

    Szép lassan átsétálunk a “Plasztikai sebészet” nevű terembe. Kulccsal kinyitja a hölgy az ajtót, majd nekirohan egy 30 éves Fram hűtőszekrénynek és kiszed egy fél literes hűsítő palackot és az ajkához nyomja - “az a fránya allergia, az a fránya allergia” - hajtogatja.

    Végül visszatér hozzám és szárazan közli: sajnos géz nincs, de vegyem meg én a gézt és jöjjek vissza vagy esetleg elmagyarázza hogyan kössem be magam.

    Köszönöm mondom, nem kell. A gézt megveszem én és utánaolvasok magam. Viszlát.

    Megyek is a lift felé - nyomom a gombot - semmi nem történik. Ja, … a kulcs, ötlik be hirtelen - a liftet kulccsal zárják. Leballagok a nyomorékkokal tele hetedik emeletről és azon töprengek: mi lesz ezekkel, ha kiüt egy tűzvész az épületben? Mind bennégnek szerencsétlenek.

    És minek is fizetek egy egészségbiztosítást, ha nem jut pénz a kórházakban egy fáslira?

  8. Akabelle » május 11, 2010 11:53 pm

    Másik vonatos epizód:
    felülünk a gyorsvonatra, a helyünk foglalt, de nincs kedvünk veszekedni, ezért keresünk szabad helyet. Találunk is egy fülkét, benne két srác. Kiderült, hogy ortodox teológusok. Kérdezték, hogy milyen vallásúak vagyunk, aztán próbáltak hitvitázni, csillogtatni a műveltségüket, tanulságos történeteket mesélni, hogy hadd okuljanak a buta magyar lányok; végig lassan, minden szót kihangsúlyozva beszéltek, mint ahogy a hülye gyerekkel szokás. Ahogy haladtunk Brassó felé, kiderült, hogy nekik sem szól a jegyük abba a fülkébe. Segesvár körül német kirándulók ültek fel a vonatra, és el akarták foglalni a jogos helyüket. Amikor ki akartam menni, rám szól az egyik pópa-sarj, hogy “unde te duci? da’ ce-ţi pasă ţie? tu stai bine, nu?” S nyugodtan végigülték az utat Brassóig, vagy ameddig mentek. Ilyenkor nem kéne elhamarkodottan elítélni másokat. De nehéz…

  9. Akabelle » május 11, 2010 11:45 pm

    Sepsiszentgyörgyre utaztam egy barátnőmmel a tavaly nyáron, Brassón keresztül. Fel is ülünk Kolozsváron a gyorsvonatra, amely Szatmárról indult és Bukarest felé tartott. Helyjegyünk volt, de az illető fülke tele volt, öreg néni aludt két helyen, más tartotta a gyerekét ölben stb. stb. Mint jólnevelt kislányok, nem akartunk begyúródni az amúgy is zsúfolt fülkébe a 20 kilós hátizsákokkal, szóval továbbmentünk. Megkerestük az első szellősebb fülkét és leültünk. Egy óra telhetett el, amikor felszállt két középkorú hölgy, méretben a miénknél kisebb, de még úgy is jelentős méretű hátizsákokkal. Brassóba utaztak, hegyet mászni. Bejöttek a fülkébe, és az egyik matróna minden előzetes bevezetés nélkül rámordított, hogy mit képzelek, ez az ő helye, menjek el! Mondom, hogy jó, jó, azért ültünk ide, mert a másik hely tele volt. Dehogyengemnemérdekel, álljon fel, kisasszony, és engedjen oda. És a csomagját is szedje le, mert én nincs hova tegyem az enyémet. A másik hölgyön látszott, hogy elég kínosan érzi magát, de mi, mint jólnevelt kislányok, kivonultunk, így a hölgyemények nyugodtan letelepedhettek. Még volt egy hely a fülkében, szóval egyikünk maradhatott volna, de minden kedvünk elment tőle, szóval inkább a folyosón ácsorogtunk. Brassóig még volt kb. 2 óra. Sajnálatos módon valamit a fülkében felejtettem, és vissza kellett térnem. A matróna, egy “ej, ej, buta kislány, te sem vagy túl életrevaló” hangon megkérdezte, hogy na, leültünk a jogos helyünkre? Mondom, hogy nem, mivel ott öreg emberek ülnek és anyukák gyerekekkel, és jobb nekem a folyosón, mintsem őket felállítsam. Az asszonyság erre “az a te jogos helyed, mit érdekel, hogy ott mások ülnek? Odamész és megmondod, hogy menjenek ki és kész. Így kell ezt csinálni.”. Erre meg azt feleltem, hogy tudom, hogy hogyan kell csinálni, hiszen maga az előbb nagyon jól megtanította. Erre meg “fată obraznică” meg hogy milyen neveletlenek a mai fiatalok. De jó volt a folyosón. Később a másik hölgy kért elnézést a társa viselkedéséért.

  10. Tóth Ágnes » május 10, 2010 9:09 am

    Tóth Ágnes

    Kereskedői morál

    Árult a nagyváradi Decebal piacon egy nagyszájú, közönséges asszonyság, Ha végig mentem a sorok között, mindig hallottam a hangját. Cseppet sem volt szimpatikus, gondolom másnak sem, mégis sokan vásároltak tőle, lévén az ő árui a legolcsóbbak. Egyik napon rákényszerültem, hogy tőle vegyek francia barackot. Villámgyors mozdulatokkal rakta a mérlegbe az árut, de észrevettem, hogy két rothadt darabot is belecsempészett. Kértem cserélje ki, mire rámordított, hogy mit válogatok. Mondtam, hogy a megdolgozott pénzemért jó minőségi árut akarok venni. Kivettem a két rossz barackot a mérleg tányérjából és választottam helyettük két épet, mire az asszonyság akkorát csapott a kezem fejére, hogy elejtettem a gyümölcsöket. A megdöbbenéstől nem kaptam levegőt, miközben ő azt kiabálta, hogy ki nem állja a válogatós vevőket, mert az ilyenek miatt fog ráromlani az árú és most már azért sem szolgál ki!! Hirtelen felelevenedett bennem az átkos aranykorszak, amikor nem volt választási lehetőségünk és ki voltunk szolgáltatva az eladók kényének-kedvének, akik minden szart eladtak nekünk. Ez a némber abból a korszakból maradt ránk a kommunista kereskedelmi moráljával együtt. Mérgemben azt kiabáltam neki, hogy törjön el a keze, amivel megütött.
    Nehezen bírtam túltenni magam a történteken, ezért két hétig a közeli ABC-ben vásároltam meg a szükséges árut.
    Aztán muszáj volt újra kimennem a piacra friss petrezselyem levélért. Csodálkozva látom, hogy egy helyes fiatalember árul a nagyszájú helyén. Kérdem tőle, mi van az asszonysággal, mire közli, hogy most ő helyettesíti doamna Marioarát, mert szegénynek eltört a keze, amikor ráesett egy láda a teherautóról. . .
    Azóta nyugalom van a sorok között. No meg a lelkemben is.

  11. Mizmór » április 29, 2010 4:24 am

    Ismeri mindenki az újkori szólást: “Bucureștenii la munte”, s ezt olvasva megjelenik előttünk a kép: csini, fiatal hölgyek magassarkú cipellőkben csetlenek-botlanak 2000 méter magasan a sziklák között. A történetem nem tipikus balkáni sztori abban az értelemben, hogy nem én voltam benne az ász, és a többi szereplő képviselte a balkáni stílust, hanem másképp. Íme:
    Budapesten dolgoztam néhány hónapig, hosszú szabad hétvégéim voltak, s gondoltam elmegyek egy koncertre a Zeneakadémiára, művelődjek én is egy kicsit. Az első probléma ott akadt, hogy nem voltam ahhoz hozzászokva, hogy órát kell utazni a színhelyig, otthon ugyebár elég, ha 15 perccel előtte elindulsz. Sebaj, még éppen időben odaérek, a nyitott ajtón látom, hogy Vásáry Tamás már megy is be a színpadra, tapsolnak, futok leadni a kabátomat. A ruhatáros néni közli: 150 forint lesz. Lefagyok. Ez meg mi?! Jaaa, spórolnak a drága magyarok, biztosan a ruhatáros néni adja a jegyet is, nem kell fizetni külön jegyeladó nénit. Ok, jön a következő gondolat, de miért ilyen olcsó? Jaaa, ez biztos egy jótékonysági koncert, azért ilyen olcsó! Ha meg jótékonysági, akkor illik adakozni. Ezen brainstorming alatt átadok a néninek egy 200 forintost, közben fél szemmel az ajtót lesem, hogy még be tudjak slisszolni a koncertre. A néni adná vissza az 50 forintot, de én, a nagylelkű erdélyi, adakozok, nem fogadom el: hagyja csak, tolom vissza a pénzt, most pedig rajta a sor, hogy lefagyjon. Győzködjük egymást, végül csak nem veszi el az 50 forintot, én meg magamban röhögök rajta: Na, ezek sem fognak sok pénzt összegyűjteni a bizonyára nemes cél érdekében, ha még 50 forintot sem vesznek el. Aztán futok a lila jeggyel az ajtó felé, Vásáry már-már intené be a zenekart, az ajtónálló néni rámmordul: hol a jegye?! Itt van, kérem, de a néni néz rám, hogy miféle bűnözővel van dolga. Ez a ruhatári jegy, közli a kegyetlen információt, s küld rendes jegyet venni. Én leforrázva veszem meg a második jegyet, annak már nem az olcsóságán csodálkozom. Megyek vissza immár nagyon alázatosan a rendes jeggyel, a néni időközben becsukta az ajtót, s áll előtte, mint egy kérub a lángoló pallossal: Csak akkor mehet be, amikor tapsolnak! Kész. Én meg álldogálok az ajtó előtt egy fél órát, gondolatban mindent ráhordok a rendszerre, a nénikre mosolygok szélesen, de ők nagyon-nagyon furcsán néznek engem. De mérgemben megfogalmazódik a még újabb szólás: “Kluzsénii lá Budápésztá…”

  12. Tóth Ágnes » április 28, 2010 12:55 pm

    Tóth Ágnes
    A nagy varázslat
    Már éppen indultam haza a piacról, amikor hirtelen lázba jöttem. Megpillantottam ugyanis e kora tavaszi délelőtt legpirosabb és legolcsóbb paradicsomkínálatát. Többen is pályáztak rá, de én türelmesen kivártam a soromat. A fekete kalapos, vörös orrú ember berakta a szép érett gyümölcsöket a szatyromba én meg derűsen indultam haza. A madarak vígan énekeltek, a nap melegebben cirógatott, sőt a lépcsőházfelelős is visszaköszönt. Egyszóval a paradicsom még mielőtt funkcióját betöltötte volna, máris felderített.
    Ám a jókedvem csak addig tartott, míg ki nem pakoltam a kerti gyümölcsöket az asztalra. Megdöbbenve néztem, milyen halványak, sárgácskák lettek. Úgy tűnt, teljesen belesápadtak abba a tíz percnyi útba, ami a piactól a lakásomig tartott. Nem bírták a levegőváltozást, a megrázkódtatást vagy mi a szösz. Sehogy sem értettem mi történt, ezért visszamentem a paradicsom- standhoz.
    Ott állt az én emberem a hatalmas orrával, és kínálgatta a gyönyörű vérvörös paradicsomait. Kíváncsian nyúltam a ládájába és addig-addig forgattam a legszebb példányt, míg ki nem esett a kezemből és el nem gurult. Utánaléptem, felemeltem és nem akartam hinni a szememnek. A piros gyümölcs öt másodperc alatt belesápadt az esésbe!
    - Hohó, állapítottam meg, - itt valami nagy disznóság van a dolog mögött!
    Zavartan néztem fel és abban a pillanatban rájöttem, hogy a disznóság nem a dolog mögött, hanem fölötte van.
    A paradicsomokat ugyanis, piros napernyő alatt árulta a ravaszdi árus!

  13. timi » április 28, 2010 6:27 am

    Az én történetem is csak “dicsérni” fogja kedves országunkat. Szatmárnémetiben nőttem fel, majd felköltöztem Kolozsvárra. Elég ritkán jártam haza, mint általában az egyetemisták többsége. Az egyik otthon töltött hétvégémen busszal kellett mennem valahová a városba. Amit tudni kell, hogy Szatmáron nem idős nénikék árulják a buszjegyeket, hanem egy automata gép adja őket. Előnye az, hogy este 10 után is lehet jegyet kapni, hátránya pedig abban nyilvánul meg, hogy meglehetősen gyakran dobja vissza a bele dobott pénz. Teszem bele a pénzt, visszadobja, és újra és újra, mire a mellettem álló nénike közli, hogy nem fogad el 10 lejest. Ez persze nincs feltüntetve. Megkérdeztem, hogy fel tudja-e váltani a pénzem. A válasz persze nemleges. Jön a busz, felülök. Próbáltam érdeklődni a buszon, hogy van -e valakinek felesleges jegye. Mondhatnám azt, hogy szerencsém volt, mert egy nyugdíjas néninek volt két nyugdíjas jegye, amit nagyon szívesen eladott, mondván, ha mindkettőt kilyukasztom az biztosan jó lesz, mert az már felér egy teljes jeggyel. Mindez megtörtént. Amilyen szerencsém volt felszálltak az ellenőrök (jólnevelt hölgyek…Szatmáron az ellenőrök többsége nő). Elkérik a jegyem, ami persze nem volt megfelelő. Elmagyarázva a helyzetemet, nem voltak túlságosan megértőek. Meg akartak büntetni, ami ellen hiába tiltakoztam. Személyi nem volt nálam, ezért bevittek igazoltatni a rendőrségre, mindezt úgy, hogy a karomat szorítva lökdöstek, mert ellenkeztem. Az igazoltatás után kiállították a büntetést. Elmondani nem tudom, hogy mennyire agresszíven és pofátlanul beszéltek és viselkedtek. Nagy mérgemben elmentem a törvényszékre, írtam egy feljelentést és bepereltem őket. Mivel nem jelentek meg a tárgyaláson a pert megnyertem. Igaz a birónő mosolyogva hozta meg döntését. Az egész történet tanulsága az, hogy azért mert egy gyakran nagyon undorító és igazságtalan országban élünk, nem kell feltétlenül eltűrnünk mindent. Pereljetek, mert el sem hiszitek mennyiszer nyerhetnétek..:). “Éljen Románia!”

  14. mimoza » április 27, 2010 3:40 pm

    Az én történetem, azt hiszem, nem igazán vág ide, mert ha valakire panaszt kéne tennem, az én magam vagyok, de attól még bosszúság, és talán tanulságos. Évekkel ezelőtt történt, hogy még diákként utaztam a Grigorescu negyedben egy nem túl zsúfolt buszon, amikor feltűnt egy gyanúsan viselkedő fickó. Egészen olyan volt, mintha azon dolgozna, hogy belenyúljon egy hölgy táskájába. Én addig csak filmekben láttam zsebtolvajt. Valahogy nem jött, hogy elhiggyem, hogy azt látom, amit látni vélek: ez a jól öltözött, ápolt, egyáltalán nem ellenszenves, értelmes arcú középkorú férfi zsebtolvaj lenne? És most mit csináljak? Kezdjek el kiabálni, gyanúsítsam meg, mi van, ha tévedtem, hogyan bizonyítsam, vagy mi van, ha behúz egyet? És valahogy olyan hirtelen történt, nem is volt időm meggondolni, azon vettem észre magam, hogy odalépek mellé, és egyszerűen lefogom a kezét. Meglepődött, rám nézett, látszott, hogy megpróbálja leolvasni az arcomról, mire készülök. Közben én már elengedtem a kezét, mire megfogta ő az enyémet, mintegy könyörgően, rám mosolygott, az volt a tekintetében: kérlek, ne! Akkor már biztos voltam benne, hogy zsebtolvaj, méghozzá vérprofi. Nyílt az ajtó, leszállt, én meg álltam ott bambán, mint akit nagyon megloptak. De a sztorinak sajnos nincs vége. Azon túl, hogy akinek elmeséltem, (jogosan) lehordott, hogy ahelyett, hogy kézen fogva buszozom egy zsebtolvajjal, inkább hívtam volna a rendőrséget, két hét múlva megint történt valami. A CFR irodában álltam sorban vonatjegyért, a hátamon egy kis hátizsák, külső zsebbel a mobilnak. Egyszer hallom, mintha a tépőzár halkan nyílna ki a mobilzseben. Reflexszerűen hátrafordulok, és ismét nem hiszek a szememnek: ott áll mögöttem az emberem, és a jelek szerint épp megpróbálta ellopni a telefonom. Szembenéztünk, talán ő is felismert, bár erre nem mernék mérget venni. És nem, ismét nem voltam képes hangosan tolvajt kiáltani, elindultam a terem másik végében levő barátomhoz és a biztonsági őrhöz, hogy segítséget kérjek, hogy tegyenek valamit, de közben a férfi persze eltűnt. Azóta is, ha csak eszembe jut, pokolian szégyellem magam a két eset miatt. Úgyhogy legyen ez most egy nyilvános gyónás és bocsánatkérés azok fele, akiket Kolozsváron valaha megloptak. Sajnálom. Pár évvel később egy Grigó negyedi buszon ellopták a pénztárcámat.

  15. S. » április 27, 2010 6:36 am

    Kolozsváron fél kezemen meg tudnám számolni az igazán kellemes, nyugodt helyeket, ahol sétálni, biciklizni lehet, némi zöld is akad, barátságosak az emberek és csend is van. A Szamos part Grigorescu negyedben levő szakasza ilyen, főleg mióta betonból “megcsinálták” a partot. Nem lett épp olyan mint a Szajna, de megjárja, főleg mióta a bicikliutat is meghosszabbították.

    Mna, ez a bicikliút nagyon baszhatja az autósok és motorosok csőrét, mert rendszeresen itt közlekednek: a mellette levő út nincsen aszfaltozva, az meg milyen má’ hogy autóba’ zötykölődik az ember, amikor a kissrác görkorival hasít a zsír új bicikliúton?

    De nem is ez a sztori: a durva az, amikor feltűnik a terepmotoros srác, aki úgy 30-40 km/órás sebességgel csapat sétálók között. Egyébként ezt nem egyszer csinálta, én már két ízben is láttam. Az elején még a kevésbé forgalmas helyeken motorozott, de most már az útvonal így néz ki: végig a tömbházak között, át a játszótéren (tele kisgyerekekkel, bizony), át a gyalogátjárón, fel a gyaloghídra (ha épp emberek kelnek át, félre kell állni, mert a motoros nem lassít), le a túlparton, majd egy jó kövér gáz a szétrebbenő emberek között. Ja, és senki nem veri le a motorról, pedig azt kéne.

  16. berszi » április 27, 2010 2:42 am

    Egy ötperces esti séta alkalmával történt mindhárom eset, de ez a viselkedés sajnos a hétköznapokban is igen jellemző napszaktól, vársorésztől függetlenül.
    A monostoron lévő albérletemből indultam el a két utcányira lakó barátnőmhöz a tömbházak közötti sétányokon. Ahogy kitértem a lépcsőházból, egy öreg mögé kerültem, aki akkorát “szellentett”, hogy a második emeleti erkélyről hallottam, hogy egyik kérdezte a másikat: hallottad mekkorát eresztett az öreg?
    Gyorsütemben kikerültem a járókelő hátszelét, letértem a garázsok felé, ahol az első kanyar bevétele után hátrahőköltem, mert egy másik kulturált alak az út közepén pisilt! Nem a fal mellett, nem a garázs mögött, az út közepén, menet közbe! Nagy lépéseket tett, hogy magát azé ne hugyozza le, s mintha locsolócsövet lóbálna, úgy nedvesítette be a parkoló porát. Nagy ívben kikerültem, ő meg szembevigyorgott velem, s érthetetlen nyelven érthetetlen szavakat ordítozott felém. Ezek után már meg sem lepődtem azon, mikor a következő utcában egy olyan pasast nem tudtam megelőzni egy szűk ösvényen, aki szerintem egy hete felgyűlt flegmáját próbálta visszaterelni a szervezetéből, majd olyan isteneset köpött, hogy azt gondoltam visszapattan. Tudom, hogy ez régi téma, és bocsánat a gamatságokért, de ezen eseményeket 5 perc alatt megélve egy hétig csömör volt a szájam szélén, s úgy gondoltam egy hozzászólást mégiscsak megér.

  17. Bogdán Tibor » április 27, 2010 2:20 am

    A UPC bukaresti “leányvállalatánál” voltam kábeltévé-előfizető. Egy nap megszakadt a kábeladás. Néhány óráig türelmesen vártam, hozzászoktam a UPC “üzemzavaraihoz”. Aztán mégiscsak telefonáltam. Harmincöt percig nyomkodtam a robot utasításainak megfelelően a gombokat és hallgattam a robotmuzsikát, amikor végre jelentkeztek a vonal túlsó végében. A hölgy viszonylag udvarias volt, így én is, kérdésére elmondtam, hogy nincs kép, és még akkor sem gorombultam be, amikor rákérdezett: egyáltalán nincs? Mi több, mosolyogtam arra a bejelentésére is, miszerint öt nap múlva számíthatok a hiba kiküszöbölésére, csupán annyit kérdeztem meg, hogy ez így működik-e az “anyaoszágban”, az USÁ-an is?! Öt nap elteltével aztán felvonult három overallos szaki, akik nyomban afelől érdeklődtek, hogy még mindig nincs kép? Válaszom nem elégítette ki őket, bejöttek, és személyesen győződtek meg a képernyőn ugráló bolhák valósságáról. Azzal elvonultak, és csak két óra múlva jelentkeztek ismét, amikor is közölték: kép nélkül maradok továbbra is, tudniillik nem sikerült megszerezniük a szomszédos panelház közös szárítójának a kulcsát. No, mondtam nekik, miután magamhoz tértem az elképedésből, ebből a sztoriból, ha eladom a sajtónak, bármely lapban első oldalas “kicsi színes” lesz. Mire ők komolytalanságom láttán fejcsóválva közölték: a helyzet nagyon is komoly, a szárítóban van ugyanis több épület - közöttük az enyém is - közös kapcsolótáblája, a “központi panelház” gondnoka pedig valamiért nagyon haragszik a mi házunkra, emiatt kihúzta az épületünk csatlakozó dugóját a táblából, a kulcsot pedig nem hajlandó átadni nekik. Erre már ddühösen rájuk förmedtem, hogy ez esetben törjék fel rendőr jelenlétében az ajtót, elvégre fizetnek a szárító használatáért, az én UPC-vel megkötött szerződésemben viszont nem szerepel olyan kitétel, hogy a kábelszolgáltatás a szomszédos ház mosókonyhájának kulcsától függ. A szaki-csoport csak vállat vont és elballagott. Délutánra viszont ismét volt kép a tévében. Hogy mégis miként oldották meg a problémát, hogyan engesztelték ki a haragos házfelelőst, az mindmáig “szakmai titok” maradt előttem.

  18. Jánosi András » április 27, 2010 1:44 am

    Mi van ezzel a “tartsd meg a kütyüd dobozát, hanem megsemmisül a kütyüd garanciája”-val? Veszel egy kávéfőzőt. Elromlik. Ezzel semmi baj, dolgok sohasem tartanak örökké. De még garancia alatt van, s visszaviszed az üzletbe. Persze az első kérdése az ügyfélkezelő kisasszonynak, hogy hol a doboz? Milyen doboz? - gondolod - Arra is volt garancia? Húha, ha tudtad volna, akkor megpróbáltad volna azzal is a kávéfőzést. Lepirulsz. Hogy ilyen pazarló vagy, sose jutott volna eszedbe. A következő lépés, hogy irdatlanul mérges leszel magadra. Gyorsan leltárt végzel fejben, s kiszámolod, hogy a tévétől kezdve, a villanykályhán, mikrohullámú sütőn és ébresztőórán keresztül a hűtőszekrényig, hány értékes és különböző célokra használható dobozt dobtál el. S még garancia is volt rájuk! Azannyát!
    A kisasszony azonban, látva egyre gyűlő mérgedet, kioktat. Csak a kütyükre van garancia, de érvénytelen, ha nincs doboz.
    Könnyek szöknek a szemedbe. Megígéred, hogy a következő lakást is dobozban veszed. Legyen amiben tartsd a többit…

  19. Zoli » április 27, 2010 12:06 am

    Manapsag minden banknak van internetes szolgaltatasa. Egyesek olyan van, hogy nem lehet akarkinek penzt utalni csak annak aki a kivansag listan van. Persze azt szemlyesen kell kerni a bankirodaban. A program szerint 9-17ig vannak de fel otkor mar csak a csicska marad es az or. Akiknek komolyabb ugyekben az ember nem veszi hasznat. Altalaban rendes munkas ember ilyen korulmenyek kozott nem er be. Szombaton is van program a varosban 3 helyen, 2 a varosvegen es 1 amelyik eppen zarva van de a listan ugy jelenik meg, hogy nyitva kene legyen. Ilyen alapon nehez az ugyintezes es napkozben is figyelni kell, hogy eppen ne ebedszunet legyen. Ilyenkor duhong az ember, hogy van ebanking de megsincs.
    A problema ugy oldodik, meg hogy az ember ir egy felhaborodott levelet, ironizalja az ebankinget es akkor valaki majd felhivja es kikerdezi a telefonban tovirol hegyire, hogy valoban o-e(Cim, nev, email cim, mikor volt utoljara penz mozgas, mennyi). Aztan harom kerdesbol elintezi a cel bankszamlat.

  20. Zoli » április 26, 2010 11:55 pm

    Egy mindenes ABC uzletben ket bejarat van. Mindket bejaratnal egy-egy kassza. Mentem az egyikhez jon egy amazon operaenekes alkat, hogy legyek szives menjek a masik kasszahoz. Megyek a masik kasszahoz, ott azzal foggadnak, hogy a masiknal rosszul mondtak menjek csak vissza.
    Vissza megyek, mar csortet felem a fehernep, hogy o megmondta, hogy menjek a masik kasszahoz, elso szora nem is hitte, megint kuldott volna vissza.
    Epp mikor felporgott volna a karomkodas turbina, akor egy fiatal alkalmazott rohant, hogy elkerulje a cirkuszt.

  21. szemmel » április 26, 2010 2:44 pm

    Zsenge ifjú koromban, amikor éppen a vízóra szerelési mánia pestise tizedelte a várost, a szüleim elárvult lakásában laktam családi támogatás és egyéb pénzbeli jövedelem nélküli egyetemistaként. Már majdnem mindenkinek volt vízórája, tehát abban a kritikus helyzetben voltam, hogy a feleslegesen elfolyt vizek nagy részét is nekem számolták fel. Haladéktalanul vízórát kellett tétetni. Annak az ára akkor is volt vagy két millió kb., a havi ösztöndíj pedig valami 40 000 lej körül mozgott. A nagy szükség ősszel állt be, amikor, mint a tücsök a telet, én épp a nyarat koplaltam végig, és ösztöndíjnak híre hamva sem volt még. Magamvarrta vagy turkált ruhákból elég úriasan fel tudtam öltözni, úgyhogy ha egy koldus felbátorodva felém fordult, a szemébe röhögtem, hogy egy banim sincs (már vagy három hete).
    Különben fogalmam sem volt, hogy ki tudja ezt a szerelést megcsinálni, a családos szomszédokkal csitri leánykaként még nem voltam összehaverkedve, de a vége az lett, hogy az egyik szomszédasszony pasija majd megcsinálja. Kiderült, hogy mennyi összeg kell hozzá, és az illető pénzt sikerült is kölcsönkérni - az egyik egyetemi tanáromtól! -, akinél talán le sem vizsgáztam még. A pénzt kifizettem a szomszédasszonynak, és vártam, hogy mikor csinálják meg nekem. Eltelt egy hét, kettő, már nem tudom, hogy első körben mit ígértek, de talán az volt, hogy minden héten csitítgattak, hogy majd a jövő héten. Közben maga a szerelés egyre sürgősebb lett a közköltség elviselhetetlen nagysága miatt. Meg egyáltalán már ki volt fizetve, tehát máshoz sem mehettem. A tömbház jelentős részének a szomszédék tették a vízórát, úgyhogy kételyek nélkül megbíztam bennük. De a második-harmadik halasztás után csak leesett, hogy átvernek. Persze a pénz összegéről, arról, hogy átadtam stb. semmilyen bizonyítékom nem volt. Szomszédéknál otthon, hogyan is? Mégcsak nem is az én pénzem volt, mégcsak nem is olyan embertől kértem… Kevés sem volt. Hogy a fenébe másszak ki? mit csináljak, ha odaveszett a pénzem? honnan szerezzek ismét? stb. stb. stb.
    Az ilyen esetek diszkrét bája, hogy miközben ormótlanul megkopasztottak, a szomszédasszony az én vállamon sírta el, hogy a pasija semmivel sem járul hozzá a háztartáshoz, és hogy amikor a férje meghalt, az autót is el kellett adnia, és itt van a két lánya, akit fel kell nevelnie, és neki is mennyire nehéz. Csak úgy ömlött belőle a keserves asszonysors a lerobbant konyhában, amely a bizonyíték szerepét töltötte be. (A nő tehetséges bestia a gyanús üzletek és az érzelmi manipuláció terén.)
    A sztori megoldása mesei szimmetriájú. Ha semmi nem volt papíron, semmi nem volt igazolható, akkor a “gonosszal” a harcot egy erőben neki megfelelő “jó” vette fel. Jelen esetben az adminisztrátor, akiknek elmondtam, hogy jártam, megsajnáltak, és a pasas, egy minden hájjal megkent, de jóindulatú román ember elment a szomszéddal beszélni, és végül visszaadták a pénzem.
    A vízórát aztán minden bonyodalom nélkül felszerelte egy cég, az összes megnyugtató papiros kíséretében. Magát a szerelést, egy igen kedélyes cigányember végezte, elég szokatlan, kényelmetlen és esztétikátlan megoldást választva, ami aztán az újabb hullámig, a központi fűtésig úgy is maradt.
    A szomszédasszony körül nemrégiben botrány tört ki, mert hasonlóképpen a tömbház kasszáját is megfújta (sokkal nagyobb összeggel), és az elvégzett munkára nincsenek bizonyítékai.
    Én pedig akkoriban láttam a Táncos a sötétben című filmet a vakon botladozó Björkkel, mélyen átéltem a tárgyalás jelenetét, és írtam az egészből a Filmtettnek egy filmmesét.

  22. Panaszkodó » április 26, 2010 12:40 pm

    Egy vasárnap reggel igyekeztem valahova. A buszmegállóban jegyet akartam venni, sajnos csak 50 lejesem volt. A jegyárusnőnek nem volt visszajárója, elküldött váltani a szemben levő jegyárus bódéhoz. Annak sem volt aprója. Az is elküldött váltani a szemben levő jegyárusbódéhoz. Mondtam, hogy már voltam ott. Ekkor javasolta, hogy kérdezzem meg az újságárust, aki éppen kipakolászott. Nyilván, neki sem volt aprója. Közben elment a buszom. Visszamentem az első jegyárushoz, és inszisztáltam, hogy adjon egy jegyet. Kijelentette, hogy nem ad, mert nincs aprója. Kérdeztem, hogy most mi lesz ha felszállok a buszra? Azt válaszolta, hogy ha jön az ellenőr, meg fog büntetni. Kérdeztem, hogy miért büntetne meg, ki a hibás, hogy nem tudok jegyet venni? Kárörvendően azt mondta, én vagyok a hibás, mert nincs apróm, és menjek inkább taxival, mert olcsóbban jövök ki, mint a büntetéssel. Dühöngtem, és nagy nehezen sikerült elküldenem az anyjába. Megvártam a következő buszt, jegy nélkül szálltam fel, és azt kívántam, bárcsak jönne egy ellenőr, hogy széttépjem.

  23. terembura » április 26, 2010 6:59 am

    @szabopeter: bocs, nyuszi vagy. ha lehordtad volna, nemcsak jól tetted volna, hanem már volna átalakítód. ha nem akart volna adni, van opc. ez egy ilyen ország.

  24. terembura » április 26, 2010 6:57 am

    szervusztok. nagyon egyszerű a sztori.

    vonattal utaztam a párciumból a székelyekhez, s hát, történetesen volt jegyem.

    ellenőr (a továbbiakban násu): bună, legitimaţiile de călătorie, vă rog!
    én: poftiţi (s nyújtom a jegyem)
    násu: mă, prostule, ai luat bilet pe trenu ăsta???

  25. boszor » április 26, 2010 5:50 am

    Zsúfolt vonaton történt, ahol az egymással szemben lévő négy ülés egyikén ültem, a többi három helyre pedig apuka, anyuka, és kicsi lányuk (értsd: méretes egyetemista) készült letelepedni. A baj azzal kezdődött, hogy igény tartottak arra az ülésre, amelyiken ültem - pedig én nem fedeztem fel a különbséget a saját ülésem és a többi három között. Itt derült ki, hogy helyet cseréltem egy lánnyal, aki a barátnője mellé szeretett volna ülni. Erre azt követelték, cseréljük vissza a helyünket a lánnyal, elvégre a helyjegy arra való, hogy mindenki pontosan ott üljön, ahová a jegye szól. Erre keresztbe állt bennem a kisördög, és csakazértsem mozdultam tapodtat sem. A szent család kénytelen volt elhelyezkedni a körülöttem lévő három üres helyen, hosszasan és hangosan társalogva arról, milyen pofátlan is vagyok. Az sem segített, hogy a fülke többi utasa először szépen, aztán kevésbé szépen kérte őket, hogy fejezzék már be. Adott pillanatban azon vettem észre magamat, hogy a helyemről felpattanva kiabálok egy nálam minimum húsz évvel idősebb pasasnak, hogy most azonnal fogja be a száját, mert többet egy szót sem akarok hallani. Különös módon, ettől csend lett. (Szerencsére nem kellett az öt órás utat a szent család körében eltöltenem, a lány, akivel helyet cseréltem, átinvitált magukhoz, miután a velük szemben ülők leszálltak.)

  26. Szabó Péter » április 26, 2010 5:30 am

    Vettem egy mobiltelefont. Szóval kaptam. Kritérium volt, hogy lehessen mp3- mat hallgatni rajta. És lehet is………, de a dugasz kissebb méretű jack (apa) befogadására alkalmas, mint a megszokott. Már ez is teljesen abszurd…… Az USB sikere a nevében is megtalálható “Universal” vagyis univerzalitás. Sebaj. Irány a szaküzlet, vásárolni kell egy átalakítót. Az elárusító (elektronikai szakember) telefonon beszélget. Sebaj, gondolom, elé állok, csak észrevesz, végül is a célja, hogy termékeit eladja. Tévedtem. 5 percet vártam…. hozzám se szólt senki. Visszajöttem később, és bár saját két szememmel láttam, hogy tartanak olyan átalakítót, amire nekem van szükségem, azt mondta, hogy nincsen. Nem hívtam fel a figyelmét és nem hortdam le. Ott többet nem vásárolok. Nektek sem ajánlom.

  27. Kincső » április 26, 2010 3:21 am

    2007, kolozsvári fináncok, adóbevallás, valaki valakijének teszek szívességet éppen, sose jártam az épületben, eléggé bénázok. Betérek egy szobába, sok-sok kis fülke, odaállok egyhez, ahol csak egyvalaki van előttem. Várok néhány percet, semmi. Kisül, az előttem lévő hölgy a fülkében ülő hölggyel vígan cseverészik, és nem ám hivatalos dolgokról - azt hiszem, valami esküvőt, keresztelőt vagy hasonlót pletykáltak. Várok még egy kicsit, semmi, majd köhintek egyet, a “sorbanálló” hölgy észbe kap, és beszól “na, io plec că ai clienţi”. Mire a hivatalnoknő: “stai linistită, dă-i pace”. Hát fakjúbazdmeg. A barátnő csak odébbáll, erre undorral végignéz rajtam “ce vreţi”? Mondom, hogy ezt és ezt. “Camera x.y.”-veti oda, és azt hiszem, nagyon dühös rám, amiért megzavartam.
    Igen, én balfék voltam, mert elnéztem a szobaszámot. De a “dă-i pace”, várjon az a hülye kliens, az micsoda???

Szólj hozzá!





Biztonsági kód

Mit szabad? Reklám Súgó Tippek Transindex