december 17, 2008, delinke | Szolgáltatások (Jobb adni, mint kapni)

Cable-guy, reloaded

Mikor az ember megvásárolja vadonatúj tévéjét, gondolja, fellélegezhet: a drága készülékre kikuporgatta a pénzt, most következik a dolog könnyebbik része: csupán a kábelt kellene bekötni. Egy telefonhívás, és jönnek is a szerelők, ingyen bekötik, aztán már a tévézés örömeinek lehet élni - legalábbis így hirdeti a tévétársaság gyönyörűen megtervezett honlapja, melyen óriási betűkkel virít mindenhol a bukaresti telefonszám. Nyilvánvaló, hogy aki valamit telefonon rendel meg, az nem akar, vagy nem tud személyesen elmenni a cég székhelyére.

A gyanútlan felhasználó ilyenkor betelefonál, és azt hiszi megkötötte a szerződést telefonon keresztül. Elvégre a honlapon pontosan így írja: három módon lehet bérletet kötni: személyesen, telefonon és a vándorló karaván segítségével. Szóval az ember bediktálja az adatait, utána pedig követi az annyit reklámozott utasításokat: két héten keresztül vár a szerelőkre. Eltelik a kritikus idő, nem történik semmi. Emberünk úgy 20 nap után betelefonál, hogy akkor mégis mi lesz. A vonal túlsó végén tudomásul veszik, hogy valóban nem történt semmi és ezt jegyzőkönyvbe veszik, ami rendkívül megnyugtató. Még a bejegyzés számát is lediktálják a megrendelőnek, amivel a továbbiakban nem fog kezdeni semmit.

Ezzel vége is lenne a mesének, ha a türelmetlen felhasználó nem menne el egy idő után önszántából a székhelyre, hogy lássa, mi a helyzet. Ekkor kiderül: minden az ő hibája, ő járt el helytelenül, mert bukaresti telefonszámot hívott, de hát nem tartják a kapcsolatot Bukaresttel. Még hülyének is nézik, hogy azon a telefonszámon jelentkezett be, amit agyonhirdetnek minden promós anyagukban. Természetesen a telefonhívás semmit nem ért, az csak egy regisztráció volt, a jövendőbeli felhasználónak mindenképpen be kell mennie a székhelyre, de nem ebben az órában, hanem délelőtt (ami természetesen nem csak a tévétársaságnak munkaidő).

Az ember ekkor meggondolja még egyszer, hogy kössön-e szerződést ezzel a társasággal. Aztán arra gondol, hogy ha már megvette a tévét, meg az ajánlat is kedvező, akkor érdemes letudni az egészet. Főleg, mert jámborul azt hiszi, a nagyján már túlesett. Kilátásba helyezi, hogy mihelyt lesz ideje, elmegy és megköti a szerződést.

Egy vasárnap este viszont, derült égből villámcsapás, felhívják a társaságtól, és bejelentik, ha otthon van hétfő reggel, jönnek és felszerelik az antennát. Emberünk ekkor elgondolkodik, hogy még nem ment be szerződést kötni, de a kampány szövege, - mely szerint betelefonálsz és vársz, ameddig egy szerelő kapcsolatba lép veled a szerződés megkötése végett - elfeledteti vele az ilyen aggodalmakat. Ők biztos tudják, mit csinálnak, hiszen aki most kapcsolatba lépett vele, valóban szerelő. Tehát minden stimmel.

Másnap a megrendelő elkéredzik a munkából. De reménykedik, hogy munkaidejének a felét ledolgozhatja, hiszen a szerelő azt mondta, 9 órakor megérkezik. 10 óra után betelefonál, és az ismét igen megnyugtató választ kapja: “Baietii sunt pe drum” (a fiúk úton vannak). És tényleg, 11 körül meg is érkezik egy szerelő, egyszál magában (persze, kit zavar). Azzal kezdi, hogy megvizsgálja a terepet. Az erkély nyugati fekvésű, nincs akadálya az antenna felszerelésének, azonban “van egy probléma”.

Előadja, hogy erre az erkélyre nem olyan egyszerű felszerelni az antennát, mint egy akármelyik másikra. Szükség van egy tartóra, de az 50 RON-ba kerül. Emberünk ekkor kijelenti, hogy erről szó sem lehet: az antenna ingyenes. Ha elég határozott, kiderül, hogy természetesen van más megoldás is, az nem kerül semmibe, csak hát nem esztétikus.

A következő mozzanat: a szerelő megvizsgálja a tévét. Ekkor kerül a tudatlan kliens fogalomtárába egy új tárgy, a dekóder, amely természetesen hiányzik a boldogsághoz. Hogy szükséges egy ilyen tárgy, azt ugye, bárki kiszophatta volna a kisujjából.

Akkor most nem tudja bekötni, vakargatja a fejét a szerelő. Ilyen kütyüket csak egyszer egy héten kapnak, akkor is elkapkodják, mint a cukrot. Hogy is legyen… hogy is legyen… ááááá, megvan! Hogy emberünk ne járjon potyára, felajánlja, megoldja ő egy-kettőre a problémát. Beköti egy másik tévétársasághoz, ahova nem kell kütyü, és még a bérlet is 5 lejjel olcsóbb. Most a felhasználó vakargatja a fejét, hogy ez vajon hogyan lehetséges, amikor az antenna az illető tévétársaság tulajdona, és a szerelő is a cég alkalmazottja. Aztán eldönti, ez nem oké, inkább szert tesz a dekóderre, ha már ennyit várt.

Ezzel a kábeltévé-beszerelési folyamat megint stagnál egy ideig. De mit ad Isten, egyszer a szerencsés felhasználó-jelölt pont jókor téved be a tévétársasághoz, és beszerzi a utolsó pár darab dekóder egyikét. Aláírja a szerződést és ekkor elkezdődik az újabb kritikus két hét. Pontosan tizenöt nap múlva felhívják, megkérdik, hogy történt-e valami. Emberünk közli, hogy nem történt semmi. Akkor hamarosan fog, biztosítják.

Nemsokára valóban felhívják a mindenből kiábrándult felhasználót munkaideje közben, s kérdik, hogy most éppen otthon van-e. Ekkor úgy érzi, lemaradt az utolsó vonatról. De semmiképp nem tud elviharzani a munkából, megegyeznek tehát a másnap reggelben. Az ember másodszor is elkéredzik a munkából, reggel kilencre puccba vágja magát és vár.

Elmúlik 10 óra, fél 11. Betelefonál, és a már ismerős szöveget hallja: Igaz, a fiúk kicsit később értek ma be, de már úton vannak. Eljön a 12 óra, emberünk másodszor is telefonál. A “kontakt ember” épp nincs az irodában, de húsz perc múlva ott lesz, megkéri peches megrendelőnket, hogy hívja vissza félóra múlva.

Emberünk felháborodik: nem elég, hogy két hónapja húzzák az időt, és már másodszor kell elkéreznie a munkából, most még ő telefonálgasson. Najó, a kontakt ember megígéri, majd ő telefonál.

Erre persze nem érdemes számítani, a felhasználó egy óra múlva újra zaklatni merészeli a társaságot. Na, ekkor mintha valami változás történne, mert az alkalmazott megkérdi, hogy tulajdonképpen mire is van szüksége, milyen fajta antennára és milyen címre küldjék. Hátha talál valami szabadon flangáló szerelőt, aki éppen ráérne elmenni.

Emberünk ekkor már semmit nem akar, és a “totál mindegy” állapotba zuhan. Mivelhogy a társaság elérte célját, és őrületbe kergette emberünket, már csak az marad hátra, hogy a szerelő délutáni 2 órakor becsengessen az ajtón.

Ezúttal úgy tűnik, rendben van a dolog. Miután megtárgyalták a dolog esztétikai és anyagi vonatkozásait (a múltkorihoz hasonló végeredménnyel), a munkás nekilát. Fúr, farag, zakatol, aztán benyújtja a számlát. Nem nagy összeg, 6 lej, de szólhatott volna előre is, hogy a csavarokat, tipniket is meg kell fizetni. Emberünk persze szó nélkül kifizeti, kap róla számlát. Egye fene, gondolja, ez legyen a legnagyobb probléma.

Csak tíz lejest talál a pénztárcájában, a szerelő pedig vakarózni kezd, hogy nem tud visszaadni. De csalódnia kell, mert emberünk nem hajlandó belemenni abba, amiről kezdettől fogva szólt ez a játék. Nem volt hajlandó meggyorsítani ezt a folyamatot egy-két tízessel - most már végigcsinálta. Szóval nem ad egy vasat sem. Nem mintha sajnálná a pénzt, de most az egyszer azért sem.

Addig kotorászik, míg talál valahol egy egylejest, visszakér egy ötöst. Ekkor persze kiderül, mégis van apró, a szerelő szépen leszámola a visszajárót, majd a legmélységesebb felháborodással, köszönés nélkül elviharzik. Pedig az ember végig nagyon kedves volt, végülis a szerelő megtette a dolgát, meg is kapja érte a fizetését.

Mégis emberünknek kellene pofátlannak éreznie magát ilyenkor.

Csak később morfondírozhat azon, hogy vajon miért telt el 6 nap, és még mindig nem aktiválódott a dekóderbe szerelt kártyája, és még mindig nem megy a tévé. Persze esze ágában sincs bárkit gyanúsítani, vagy azzal hozni összefüggésbe az esetet, hogy “nem volt jóban” a szerelővel. Inkább csak a szolgáltatásaik minőségének tudható be ez az újabb “baki”.

pontos átlag: 4.00

pontos átlag: 2.97