május 7, 2009, gonoszmano | Szolgáltatások (Jobb adni, mint kapni)| Épületek (Épített ökörség)

Amikor légvédelmi ágyúval lőttünk a csótányra

Ez már a második csótányos lakás volt. Kolozsváron, a Monostor negyedi híd lábánál rengeteg a csótány. Egyszer begyújtottunk a lerbe (ja, négy egyetemista, fiú, szóval ez a magyarázat). A kályhacsövekből is rohantak ki a csótányok, hogy aztán az égési sebek a kájhán és közvetlen környékén leteperjék őket.

Tehát a második csótányos lakásra már emelkedett toleranciaszintem volt a csótikkal szemben. Ez a Mărăşti téri lakás nem volt semmi. A lépcsőháznak eleve rossz reputációja volt: a liftben valamikor 2000 környékén megerőszakoltak, majd megkéseltek egy lányt. Úgy rémlik, meg is halt.

Hatodik emelt, villanykapcsoló nélkül, két lógó dróttal. A lift lötyög, mintha egy nagyobb aknában mozogna, mint, ami az ő mérete lenne. Fényes nappal alig van fény, mert a beépített lépcsőházi teraszban mindenféle lom torlaszolja el a napsugarak útját.

Egyik barátom vette ki a lakást, mondtam egye fene, októberben ez van. Sanda néni lakása nagyon sirály volt. „Camera are un aspect mai deosebit”. (Azaz: „A szobának van egy különleges jellege”.) Hát volt. De nem is akármilyen. Szocreál tömören.

Úgy spekuláltuk, hogy a lakást még a Caritas idején vette meg Sanda néni, meg az átlagosan csontrészeg férje. Azóta nagyjából lófaszt fektettek bele. Ennek az infrastrukturális paradicsomnak a legkiemelkedőbb példánya a bejárati ajtó volt. Préseltlemez, panelstandardnak megfelelően, koszlott alumínium kilincs. És a lyuk. A lyuk nagyjából a lépcsőházra nézett, ellenkező irányból, pedig a konyhára. Könyékig be tudtam nyúlni rajta. Cs. a szája sarkában lógó cigarettával szidta a tulajt, amikor beköltöztem. Két hete ígérte, hogy ki lesz cserélve az ajtó.

Másnap reggel tusoltam. Nem mondom, kád volt, azonban a csempe csak ígéret szintjén létezett. A falon látszott, hogy valaki leverte, meg ha a víz hozzáért, egyből egy kis vakolatban álltam a kádban. Amikor bementem a fürdőbe majdnem eldőltem. Igen, a vakolaton állt a legnagyobb csótány, amit valaha láttam. Tisztára, mint egy fekete szkarabeusz. Egyszer még sikeredett a papuccsal odasózzak, de vidáman tekerte tovább. Zs-nek, aki lány, mondtam, hogy hozzon légvédelmi ágyút mert ez így nagyon nem jó. A csótányok egyébként még visszatértek, szerencsére rendszerint csak a fürdőbe.

A szoba déoszebit bútorzata egy elhasznált kanapéból, egy porgyűjtő piros szőnyegből, és a préseltelemez szocreál giccs szekrényből állt, amit Cs-vel ketten is alig bírtunk áthelyezni. Sanda néni persze berdózott, hogy oda a szoba különleges atmoszférája. (Pedig volt hangulatvilágítás is, ami a kilyukadt rolóknak köszönhető – néha meglepetésszerűen leszakadtak…)

A lakás amúgy még tartogatott meglepetéseket. Nem volt gázóránk, ami azt jelenti, hogy a rendszer veszteségét is mi fizettük. Az egyik szobában nem működött a fűtés és egyesek már tudni vélték, hogy Zs. azért utazott haza, mert meg volt fagyva. Sanda néni végül csak megjelent, hogy megoldja az ajtó kérdést. Pontosabban kicserélje. Nem, nem új ajtóra, ahogy én gondoltam. A szobaajtónkra. Az már csak mellékes, hogy egy szál törölközőben voltam, amikor jött, s persze nem kopogott. Elvégre az ő lakása. A teraszon volt szép ajtókollekciónk, meg egy halom valami, ami az idők hajdanán bútor lehetett. Ezek mögé befészkeltek a vadgerlék, ami a Mărăşti tér szmog szagával keveredő galambfos szagot eredményezett. A vadgerléket elköltöztetni nem lehetett.

A lakás örökölt kosz szintjéről csak annyit, hogy a 300 éves linóleumba ragadt piros szőnyeget egymagamban megközelítőleg két órán át poroltam. Fejlődés nem tapasztalható a szőnyeg állapotán (gondolom azóta sem). Tisztára, mint egy füstgép: mintha nem is poroltam volna ki.

Nagy romantikázásnak a lyukas szobaajtó nem adott teret, de legalább élvezhető volt a húzat, ami a szobaajtóból csinált bejárati ajtó alatt süvített be, és a hiányos ablaktáblájú teraszajtón távozott.

Nagyjából ekkor született meg az elhatározás, hogy jövőre, ha beledöglök is, de rendes albérletbe költözöm: lyukak nélkül, csempével, szocreál bútorok és eldugaszolt fűtőtestek nélkül.

pontos átlag: 5.00

pontos átlag: 2.94

Hozzászólások

3 megjegyzés » “Amikor légvédelmi ágyúval lőttünk a csótányra”

waramunga » május 8, 2009 11:40 am

Ismeros abra. Az ismeroseim is a Marasti negyedbe koltoztek, ott volt … olcsobban lakas. Finoman fogalmazva lepukkant, erossen lepukkant volt.

A 4 szobas lakast kalakaba, kozos erofeszitessel, haverek es baratok bevonasaval ‘rendbe’ tettek - aka lakhatova. Meszeles, elhordtak a mocskot, a koszt, szelloztettek, ablakmosas, falak lemosasa … asztalt , szeket, szekrenyt hoztak, teritovel meg minden. Sot fuggonyt is !

Jon a tulaj - ahogy mondod, csak jon - es mikor meglatta mi van, akkor felemelte a bert 30 euroval fejenkent. Az indok: hat itt nagyon konfortos, tiszta es rendbe van teve.

Mikor mutattak a szamlakat a furdoszoba rendbetetelerol, a konyhaba az uj maszkozast, a meszelest, a klorral es triumfal takaritott linoleumot [szerintem koser kis restauralas volt] - akkor azt mondta, hogy igen, igy normalis, de ez nem valtoztat azon a tenyen, hogy most tobbet fog kelleni fizessenek.
En kolozsvari leven szegyeltem magam, sult a kepem, de ra kellet jonnom, hogy nem kell …
kolozsvarikitty » május 7, 2009 4:45 pm

ez az erőszakos, késelős sztori rémlik nekem is, csúnya történet volt, annyi szent.
Abban pedig biztos vagyok, hogy ha egy tulaj azzal kezdi a történetet, hogy “camera are un aspect mai deosebit”, akkor az egy nagy szar lesz.
És, hogy miért használják ebben az országban a teraszokat raktárnak, lomtárnak, vagy ahogy tetszik, az számomra örök rejtély marad.
arnold » május 7, 2009 1:20 pm

Ja, ismerős ábra…de a kájha az tkp. kályha.:-D